Idézetek a szerelemről és a szenvedélyről
Lázongásomat egy ideig magamba tudom fojtani, de vérmérsékletem nem tűri el az állandó parazsat, ha kell, inkább égjen minden nagy lángon, és ha úgy kell lennie, pusztuljon el a lángokban minden, ami arra van ítélve.
Az érzelem, mint valami ketrecbe zárt vad oroszlán időnként őrjöngött, tombolt, és ha már nem bírta tovább, szétszaggatta a rácsokat, széttépte az értelmet és kiszökött újra és újra, hogy megtalálja a viszonzást.
Minden percet úgy kell élnünk, mintha az utolsó lenne.
A szenvedély és a fájdalom valahol testvérek. Mint a tangóban, az egyetlen, minden érzelmet kifejező táncban csak úgy, mint magában a tangó zenéjében is, ott a szenvedély és a fájdalom szorosan összetapadva, ölelkezve táncolnak.
A szenvedély az, ami örökké fájdalmasan él bennünk, és amely olyan hatalmas erővel bír, hogy a már régen elszáradtnak hitt virágot is képes újra nedvességgel és élettel megtölteni.
Csak a szenvedély képes értelmet adni annak, hogy élünk, és csak a szenvedély képes mentséget és feloldozást adni az elkövetett bűneinkért.
A kimondott szavak ereje pedig olyan elementáris, akár egy ősrobbanás, amely hirtelen mély szakadékot robbant két szerelmes ember közé, és ez a láthatatlan szakadék erős misztikus hatalommal bír, szinte hipnózisban tartja a megbénult szerelmeseket, megkötözi a kezüket és a lábukat, megtiltja, hogy mégis egymáshoz rohanjanak, és egymás nyakába boruljanak, noha ez lenne minden vágyuk.
Két ember között, akik igazán szeretik vagy szerették egymást, soha nem is lehet igazi harag, csak pillanatokra felébredő düh.
Nem tudom megígérni, hogy nem foglak bántani szavakkal, mert nagyon fáj, amit velem tettél, de az, hogy nem vagy velem, ennél sokkal jobban fáj!
Az igazi szerelem egy alattomos betegség. Egy mindent elégető kazán, ahonnan élve nem kerül ki senki. Egy hihetetlenül veszélyes terep, tele időzített bombákkal.
Amikor egy ember már csak a szerelemért akar élni, csak a szerelemért akar áldozatokat hozni, és már a szerelem érzésén kívül nem érdekli semmilyen más emberi érzés, nem akar már sem többet, sem jobbat kapni az élettől, amikor már csak úgy lenni akar a szerelem által a szeretett lény oldalán akár a teljes pusztulás árán is, - az az igazi szerelem, az az igazi szenvedély.
Valami azért szép, mert igaz. S azért igaz, mert nem múlik el soha!
Amikor találkozunk valakivel, még nem tudhatjuk, hogy ő lesz-e az igazi, mert a szerelem nem csak első látásra alakul ki, hanem legalább olyan fontos az első hallás, az első érintés, amelyek eggyé olvadnak, és amit inkább első sugárzásnak nevezünk.
A szív nem felejti el, ha egyszer igazán szeretett és igazán szerették, és amíg dobog, egyfolytában reménykedik, hogy az egyetlen test, ami oltani tudja a másik teste iránt érzett szomjat, az egyetlen lélek, amely fel tudja oldani a másik lelkében a félelmet, valahol egész biztosan rá vár.
Egy kapcsolatban valahogy mindig úgy alakul, hogy az egyik jobban szeret. És aki jobban szeret, az jobban is szenved.
Egy nő akkor jó, ha mindenben jó. A férfiak azt szeretik, ha egy személyben vagy az anyjuk, aki gyámolítja őket, a társuk, akire mindenben számíthatnak, és a kurvájuk, akit pajzán ötleteikkel bombázhatnak, és ha ezen a vizsgán átmész, te leszel az eszményi nő, akire mindig is vágytak.
A szerelmet éltetni kell, hogy éljen, a tűzre raknia kell mind két félnek, hogy a lehető legtovább lobogjon, és hogy a lehető legtovább melegedhessünk mellette!
Ezerszer inkább éljem meg úgy a szeretetet valaki oldalán, hogy előtte halálos szerelemmel szeretettem, mint valaki mellett úgy éljem le az életemet, hogy soha nem voltam belé szerelmes.
S bár azt mondják, hogy az összetört szíveket nem lehet összeragasztani, biztosan éreztem, hogy a megbocsátásnak erősebbnek kell lennie a szerelemnél, amelyet oly erősen támogat a dac és a gőg, mindezzel meggyengítve a csodálatos érzés hatalmát. Mert a megbocsátás a szerelem része. Szeretem mindenek felett, ezért megbocsátok. Szeretem úgy, ahogy van, a hibáival együtt. Egyszerűen, fenntartások nélkül, pusztán azért, mert szeretem.
