A két kavics
A fiú a parton sétált. Hosszú fehér nadrágját térdig felhajtotta, cipőit a fűzőknél fogva hanyagul vállán átvetette. Zsebre tett kezekkel ballagott, talpán érezte a hűvös homok érintését. A víz csendesen nyaldosta a partközeli köveket, kavicsokat. A hatalmas narancs az ég alján, mint a mennyei gyümölcsök királya az égi asztalnál, lassan, méltóságteljesen álomra hajtotta fejét, és egyszer csak lebukott a horizontról, maga után hagyva sok színes gyümölcs égre pingált szín kavalkádját. A fiú csak sétált, bolyongott céltalanul. Haja alá fújt a hűvös szellő és felszárította a szeméből el-elszökő könnycseppeket. Régi szerelmére gondolt. Az úton a lány hangja, mosolya kísérte végig. A fiú megállt, behunyta szemét és arcát az ég felé emelte. Átélte a múltnak minden apró részletét. Ajkán érezte a lány ajkát, hallotta szívdobogását és halk sóhaját, aztán szelíd, simogató hangját. Érezte finom érintését, testének melegét, csak éppen látni nem látta. A lány minden gondolatában a nyomába szegődött, és halhatatlan szerelmével végig szorosan a fiú háta mögött ballagott. Minden pillanatban kísérte, óvta őt. Lábait lépésről lépésre a fiú lábnyomába tette. Ily szorosan tartoztak ők ketten össze. Egy felé haladtak, és egy azon lábnyomot hagytak maguk után, de a sors úgy hozta, hogy soha nem lehettek egymáséi.
- Hol vagy? Merre jársz? - kiáltotta a fiú kétségbeesett hangon, hogy a part menti sziklák is többszörösen megismételték szavait. De senki nem válaszolt. Hűvös csönd honolt a kihalt parton, ahol annak idején szerelmével sétált kéz a kézben. Számtalanszor beletörődött már sorsába, de valami mindig új erőt adott, amitől hite megerősödött. Fáradt szemeit vörösre áztatta a sírás, és lassan leroskadt a homokba. Bánatában egy szívet rajzolt, melybe kedvese nevét írta. Ahogy rajzolgatott, egy apró kavics akadt a kezébe. Felvette, megtörölgette, öklébe szorította.
- Oly kicsinyke ez a kavics, és mégis mennyi minden benne van. Benne van a néma fájdalmam, a hangtalan sírásom, az örök szerelmem, az állandó vágyódásom, a kétségbeesésem, a hitem és a kételyeim. Benne az egész világom. S ha elhajítanám messze a tengerbe, talán elveszne mindenem, és elvesznék én is. Ha eldobnám, szakítanék a múlttal, szakítanék mindennel, és tudom, azt a szakítást az egész tenger visszasírná. - A fiú nem tudta mi tévő legyen. Az esze arra kérte, vesse a kavicsot messzire, a tenger mélyére. A szíve azt súgta, őrizze meg, és majd valahányszor előveszi, a lányra fog emlékezni. Zsebébe dugta hát a kavicsot, mert képtelen volt megválni tőle.
Másnap újra kiment a partra, oda, ahol a kavicsot találta. Leült a homokba, és látta, hogy a szív, amit tegnap rajzolt még mindig ott van, de a lány neve helyett az ő nevét olvasta a szívbe írva. Meglepődött. Úgy érezte, hogy a lány a közelben van, de sehol nem látta őt. A homokba rajzolt szív mellett egy kavicsra lett figyelmes, ami alatt egy összehajtogatott papírlap lapult. Remegő kézzel hajtogatta szét és olvasta az üzenetet:
"Köszönöm, hogy nem dobtál el, így örökké a tiéd maradok!"
Így történt, hogy a fiú nem egy, hanem két kaviccsal a zsebében indult haza. A két kavics immár örökre összetartozott. A fiú boldog volt, és tudta, hogy bár a lánnyal külön utakon járnak, mégsem veszítette el őt teljesen. Örökre a szívébe zárta, ahogy őt is a lány. Soha többet nem kételkedett már a szerelem erejében.
